Karácsony Szilárd (MCDSz tagja): MUNKAKÖNYV

Egyéni megoldások

Az előző fejezetben felvázoltuk a munkaerőpiacot. Megállapítottuk, hogy a munkavállalók jelentős része nem egyenrangúan, hanem alávetettként kénytelen értékesíteni — bérbe adni(!) — munkaerejét a munkaerőpiacon. Azért a jelentős része, mert létezik  réteg, amelyre pontosan a felkészültsége miatt nagy a kereslet. Ők azok, akikkel szemben a többnyire külföldi érdekeltségű vállalkozások újsághirdetésekben efféle követelményeket támasztanak: legalább két szakirányú felsőfokú végzettsége legyen, egy vagy két idegen nyelven tudjon tárgyalni, ne legyen idősebb harmincöt évesnél, és legalább öt éves vezetői gyakorlata legyen. Ez a történet nem róluk szól. Ők annyival vannak könnyebb helyzetben, hogy képesek a „rájuk vadászókkal” egyenrangú partnerként szerződni. Bár ez az állapot rájuk nézve sem áll fenn örökké (sőt az is lehet, hogy csak látszólagos), ezért nekik is korai lenne letenniük ezt a könyvet. Arról nem is beszélve, hogy ők többnyire a másik oldalon állnak, azaz tulajdonosi érdekeket képviselnek. Remélem, nem közömbös számukra a munkavállalók helyzete, már csak azért sem, mert az ő jövedelmüket alapvetően a beosztottak teljesítménye szokta meghatározni.

De mit tehetnek a többiek? Mit tehetnek azok, akik nem a képességeiknél, hanem a helyzetüknél fogva az előző fejezetben kifejtett okok miatt (túlkínálat, speciális felkészültség hiánya, időhöz és helyhez kötöttség stb.) egymagukban kiszolgáltatottak? Ők többnyire kétféleképpen alkalmazkodnak. Fejlesszük tovább az ábránkat!

Az első csoportba tartoznak azok, akik a megélhetésük érdekében a cégek minden feltételét zokszó nélkül elfogadják. Ők azok, akik sorsukat mások jóindulatára építik, azaz saját maguk nem tudják, vagy nem akarják befolyásolni a jövőjüket.

Ábrázoljuk passzív cselekvési módjukat a körből kiindulva, a baloldalon kissé lefelé mutató rövid nyíl végére kerekített nullával (0). Sajnos ők vannak a legtöbben, és sokszor nem is tudnak róla. Helyzetük sajátos, hiszen beletörődő magatartásukkal „önként” vetik alá magukat a főnökeik kényének-kedvének, a „jobb a békesség” címén. Csakhogy, erről a viselkedésformáról keserűek a tapasztalataink. Az emberek többnyire nem a saját hibájukból választják ezt a formát. Ettől függetlenül, a közülük valók alkotják a szürkén-feketén foglalkoztatottak széles táborát. Őket szokták minimálbérért bejelenteni, zsebből-zsebbe fizetés-kiegészítést dugni, ami persze jónak tűnhet, de általában nincs arányban a cserébe megkövetelt teljesítménnyel (például a munkaidő hosszával), még akkor sem, ha történetesen többnek tűnik a tisztán megszerezhető jövedelmeknél. A saját helyzetükbe beletörődőkkel szokott megtörténni, hogy teljesen váratlanul egy fillér nélkül utcára kerülnek. Bizonyára Te is tucatjával tudnál példákat sorolni a környezetedből.

De van ennek a viselkedési formának egy másik, talán kevésbé szembetűnő, de nem kevésbé fontos eleme is. Mégpedig az, hogy aki ezt választja, azaz kiszolgáltatja magát, az lemond az emberi önbecsüléséről is. Ezt sokféleképpen meg lehet fogalmazni, de hozzám az áll legközelebb, hogy ők alattvalóként és nem  állampolgárként gondolkoznak. A polgárt — többek között — az alattvalótól saját önbecsülésének, akaratának érvényre juttatási képessége különbözteti meg. Az alattvalói gondolkodás pedig nagyon sokszor felbátorítja az uralkodásra hajlamos jellemeket, hogy mások kárán gazdagodjanak. Számomra ezért olyan nehezen elfogadható ez a beletörődő gondolkodásmód, bár tudom, milyen nehéz kitörni belőle. Néha még nekem sem sikerül. Talán azért, mert egyedül nem is lehet.

A másik csoportot többnyire azok alkotják, akiket a munkahelyükön sérelem ért, és úgy gondolják, hogy munkáltatójuk által okozott kárukat jogi úton hajthatják be. „Elvégre jogállamban élünk” — mondják. Ezt a csoportot jelöltük a 2. ábránkon (§) paragrafus jellel.

Ez az út elég rögös, hiszen a bíróságok mai gyakorlata szerint a munkaügyi perek általában egy-két évig tartanak. Ez nemcsak azért hátrányos, mert a hosszú idő alatt a munkavállalóknak többnyire nincs jövedelmük, hanem azért is, mert a perek kimenetele kétesélyes. Az elbocsátottak például a munkáltatóval szembeni álláspontjuk bizonyítására legtöbbször volt munkatársaik tanúskodására számíthatnak, ami érthető okokból elég bizonytalan, hiszen a tanúkkal előfordulhat, hogy a saját jól felfogott érdekeik szerint emlékeznek a régmúlt dolgokra. Természetesen nehéz őket ezért hibáztatni. Ezenkívül a pereskedés drága „sport”. A rendszeres jövedelemmel rendelkezőket is megviselik a jogorvoslat költségei, hát még egy munkanélkülit. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel nehezebben tud elhelyezkedni az, akiről tudják, hogy előző munkáltatójával pereskedik. Eközben a beperelt munkáltató úgymond „kapun belül”, jogi háttérrel védekezik. Az ő kockázata minimális. De a jogi útvesztő igazi hátránya nem ebben rejlik. Hanem abban, hogy csak az fordulhat bírósághoz, akit már sérelem ért. Azaz előbb elszenveded a sérelmet (például jogtalanul kirúgnak), és csak utána léphetsz. Eleve hátránnyal indulsz, aminek leküzdését az előbb felsorolt akadályok tovább nehezítik. Bár utóbbi esetben az emberi önbecsülés nagyon erősen a felszínre tör, ami dicséretes, de az eredményessége megkérdőjelezi, hogy pusztán e módszerre alapozzuk az önmegvalósításunkat.

De ide sorolhatók azok a munkavállalók is, akik rendelkeznek az alkuhoz szükséges  ismeretekkel, éppen ezért szerződéskötéskor úgymond „kötözködnek”, amit a munkáltató eleve rossz szemmel néz, így fel sem veszi őket. Tehát ha valaki mégis egyenrangú tárgyalópartnernek mutatkozik, éppen az hozza hátrányba. Vagyis, az ő esetükben sem beszélhetünk valódi alkuról.

Könnyen megállapítható, hogy a két megoldás egyike sem megnyugtató. Ezek az egyéni taktikák legfeljebb rövidtávon lehetnek sikeresek, és akkor is rengeteg szerencse kell hozzájuk, hiszen a rejtett gazdaságban is lehetnek emberséggel megáldott munkáltatók, de az ő jóindulatuk is csak az önként feláldozott nyereségük mértékéig tart. Ez többnyire nincs arányban az általad meghozott áldozatokkal. Például „jóindulatukért” cserébe lábon hordod ki betegségeidet.

A felsorolt megoldások a nyilvánvaló hátrányaik ellenére átmenetileg, sőt egyes esetekben akár hosszú távon is jól működhetnek. A tapasztalat szerint, akiket e két út valamelyikén már ért sérelem, veszteségeik számbavétele után, ha tehetnék, utólag, más megoldás után néznének. Hiszen ki ne szeretne olyan biztos munkahelyet, amely valóban hosszútávon garantálja számára a tisztes megélhetést? Ki ne szeretne olyan körülményeket, amelyek nem csak a biológiai lét fenntartásához elegendőek, hanem, emberhez méltó, tartalmas életet biztosítanak?

Az általunk irigyelt társadalmak jó példával járnak előttünk: igenis, mindez megvalósítható. Hogy miként? Lehet, az erre adott válasz elfogadásához sokaknak komoly erőfeszítést jelent majd az előítéleteik levetkőzése. Most mégis ezt javaslom. Különösen azoktól kérem, hogy szenteljenek némi türelmet és időt a folytatásra, akik úgy érezik, hogy valamelyik, imént leírt csoporthoz tartoztak vagy tartoznak. Mert a két szélső ösvény között, mint mindig, most is akad egy arany középút. Bár ez sem ingyenes autópálya, de ma a munkavállalók közül csak kevesen élnek olyan jól, hogy megengedjék maguknak azt, hogy ismeretlenül elutasítsák.

5.

Mentés