10. A partnerviszony I.

Karácsony Szilárd (MCDSz tagja): MUNKAKÖNYV

A partnerviszony I.

Tehát minden szakszervezet létezése és súlya is csak a tagságán múlik. Ereje pedig attól függ, mennyi tagja van, tisztségviselői milyen szakértelemmel rendelkeznek, milyen a nyomásgyakorló képessége, és hogy mennyire független gazdaságilag. Ezt a szemléletesség kedvéért érdemes ábrázolnunk is.

A mérleg egyik serpenyőjébe képzeljük a céget (a cég kifejezést itt széles értelemben használom, lásd: állam mint munkáltató). Tehát a cég, amellyel szerződtünk és ahol dolgozunk, a munkavállalóktól függetlenül képvisel valamilyen „súlyt”. A tőke nagysága, az eszközök minősége, a vezetők tapasztalata és kapcsolatrendszere (stb.) mind-mind nyomatékot jelentenek a cég oldalán. Ahhoz, hogy a mérleget egyensúlyban tudjuk tartani, a másik serpenyőbe ugyanolyan nagyságú „súlyokat” kell helyeznünk. Ez a partnerviszony alapja. Tehát nem az a megoldás, hogy bírálva a munkáltatót, „könnyebbíteni” próbáljuk a másik oldalt, hanem olyan szervezettséget, szakértelmet, nyomásgyakorló képességet és gazdasági függetlenséget kell felmutatnunk, amely elegendő erőt jelent ahhoz, hogy a mérleg egyensúlyba kerüljön. De attól is óvakodnunk kell, hogy a mérleg nyelve a szakszervezet oldalára billenjen, mert ekkor az kiszámíthatatlan védekezésre kényszerítheti a másik felet. Például: minden rendelkezésére álló eszközzel fel akarja számolni a szakszervezetet (megfélemlítéssel, a pluralizmus jegyében „sárga” szakszervezet létrehozásával, stb.), „szakszervezet mentes övezetbe” menekül, vagy amire szintén volt már példa: bezárja az üzemet és „békésebb” tájakra vonul, ezáltal a tagok elveszítik munkahelyeiket (öngól).

A szakszervezet olyan önkéntes munkavállalói egyesülés, amely képviseli a tagok érdekeit a munkáltatóval folytatandó tárgyalásokon, lefolytatja az alkut, és a tagok felhatalmazása alapján megállapodásokat köt.

 Az érdekeid védelmét viszont csak akkor tudja maradéktalanul ellátni, ha egyenrangú partnerként tudja elfogadtatni magát. Ez pedig a tagokon — rajtad is — és az általuk választott tisztségviselőkön múlik nem másokon. A szakszervezet, amint láttuk, nem hivatal. Nem olyan szolgáltató, ahová elég befizetni a tagdíjat, amiért cserébe megvéd. Az önkéntes szakszervezet működése felelősséget követel a tagoktól. Míg korábban a hivatalszerű szakszervezet bábáskodott tagjai felett, ezzel együtt a felelősséget is átvállalta, addig ma a szervezetben történtekért a tagok felelősségteljes akaratának kell érvényesülnie. Ha nem ezt tapasztalod, akkor abban a szervezetben nem ment végbe a körülmények diktálta változás. De ezt csakis a tagok tudják kiváltani. Ellenkező esetben az adott szakszervezet erőtlen marad, és előbb-utóbb felszámolódik. Ebből következik, hogy egy szakszervezet legkevésbé attól képes az előnyére megváltozni, hogy abból valaki kilép, hiszen ettől a szakszervezet csak tovább gyengül.

A demokratikus állam és piacgazdaság sajátossága az is, hogy az egyén önmaga iránti felelőssége jelentősen felértékelődött. Bár ezt bizonyára saját bőrödön is tapasztaltad. Hiszen kit érdekel, mi lesz veled, ha a magad sorsát nem egyengeted. A saját felelősséged nyilvánul meg abban is, ha létrehozod vagy tagjává válsz egy önkéntes munkahelyi egyesülésnek, azaz szakszervezetnek, amely az egyetlen olyan szervezet, ami képes munkavállalói érdekeid védelmét felvállalni. Előbb-utóbb döntened kell!

A szakszervezet olyan önkéntes munkavállalói egyesülés, amely képviseli a tagok érdekeit a munkáltatóval folytatandó tárgyalásokon, lefolytatja az alkut, és a tagok felhatalmazása alapján megállapodásokat köt. Ennek csak akkor tud eleget tenni, ha meg tudja teremteni a partnerviszony feltételeit. Azaz, ha elegendő taggal és szakértővel rendelkezik, képes a nyomásgyakorlásra, és gazdaságilag független.