MunkabérMájus elsején a Városligeti fasorban elhangzott beszédek napjaink legnagyobb gondjáról a dolgozói szegénységről szóltak. Egyik mégis kitűnt közülük. „Ápoló vagyok” felirattal a nyakában az ápolók kiszolgáltatottságát, megalázottságát mutatta be Varga Andrea, az Egészségügyért Akciószövetség tagja. Azóta nincs olyan nap, hogy az egészségügyben, az iskolákban, óvodákban, bölcsődékben, kulturális és szociális területen dolgozók alacsony béréről ne essen szó. A követelésekre adott legújabb hivatalos válasz így szól: „A kormány nem ad bérfejlesztést a szociális területen dolgozóknak hitelből.” Azt gondolhatnánk, hogy ez a szociális dolgozók ügye. De tényleg csak az ő gondjuk?

Egyértelműen nem csak kilencvenezer embert érint a dolog, hanem mindenkit, aki ma a munkájából él. Miért? Nagyon egyszerű válasz. A jövő évi állami költségvetést azzal népszerűsítik, hogy egy százalékkal csökkentik a személyi jövedelemadó kulcsát. Ha az állam ahelyett, hogy csökkentené az adót, az állami alkalmazottak bérét növelné, azzal a munkaerőpiacra is pozitív hatást gyakorolna. De úgy tűnik, hogy pontosan ennek ellenkezője a cél, hiszen lenne miből emelni a béreket, de inkább csökkentik az állami bevételeket, és azt mondják nincs pénz a bérfejlesztésre.

Roppant jól hangzik, de mit nyerünk vele? A számítások szerint kiskeresetű emberek havonta egy-két ezer forinttal lesznek „gazdagabbak”. Sajnos számukra ez a kis pénz is számít, de ennél sokkal többet veszítenek vele. Ez annak az elhibázott gazdaságpolitikának az eredménye, miszerint legyen munkaerő minél olcsóbb, mert akkor jönnek ide a munkahelyteremtő beruházások.

Szörnyű volt hallani Brüsszelben az Európai Unió Parlamentjében a teherfuvarozás szabályozásáról szóló vitát, amelyben pártállástól függetlenül a közép-kelet európai országok képviselői amellett kardoskodtak, hogy ne kapják meg a német minimálbért azok a sofőrök, akik Németország útjain vezetnek, mert tönkre mennek a vállalkozások, a sofőrök pedig elveszítik a munkahelyeiket. Pedig ez így nem igaz.

Nehéz elhinni, hogy a rendszerváltozás óta a munkaerő olcsó kiárusításán kívül semmilyen értelmes stratégia nem jutott eszébe az ország irányításáért felelős vezetőknek? Ha ez így van, akkor meg van a magyarázat az alacsony bérekre. A munkaerő-piac is kereslet és kínálat törvényei szerint működik. Munkanélküliség van, azaz túlkínálat. Ez is leviszi az árakat, de az is csökkentő hatással van a bérekre, ha mindenki egyedül árulja a munkaerejét és messze áron alul kénytelen munkaszerződést kötni. Ha olcsón foglakoztat az állam, az kihat a versenyszférában dolgozók fizetésére is, mert egy munkaerő-piacon vagyunk mindannyian „eladóként”.

A munkaerő-piac, mint minden piac alapvetően határozza meg, hogy mennyiért lehet eladni a munkaerőnket. Gondolj csak bele, azért mennek el az országból olyan sokan nyugatra, mert ott a piacon általában többet adnak a munkájukért cserébe. Ez ott sem magától van így, hanem az ottani szakszervezeti tagok összefogásának eredménye. Ők ezt tudták maguknak elérni.

Tehát a szociális területen dolgozók bérkövetelése nem csak az ő ügyük, hanem minden munkájából élő munkavállaló keresete függ tőle.

Lehet-e vajon ezen a politikán változtatni? Igen, de csakis összefogással. Ha ezt megértik a munkavállalók, akkor együtt képesek lehetnek ezen a rossz szemléleten és gyakorlaton változtatni.

Amíg a dolgozói szegénységet naponta elszenvedők többsége közömbös, addig azt lehet rájuk mondani, hogy azért nem emelik fel a hangjukat, mert elégedettek. Tudjuk, hogy nem így van, sokkal inkább féltik azt a keveset, ami még megvan. Bármilyen furcsa, de a félelem ellen is a szervezett összefogás az egyetlen ellenszer. Az egymás iránt bizalommal lévő emberek tudják egymást és a közös érdekeiket megvédeni. Ameddig nincs bizalom és tenni akarás, addig marad a megosztottság és a dolgozói szegénység is.